08 - "Megyek, hozok jeget..."

Drága olvasóim!
Pár órát késtem a résszel, amit sajnálok, de így is elég nehezen hoztam össze. Azért remélem tetszeni fog, köszönöm a pipákat, és a kommenteket is, amint időm engedi válaszolni fogok rájuk!<33
Sok puszi,
Vivian

"Megyek, hozok jeget..."
Cassandra Lauren Grane

Pár másodpercen belül Noah is megérkezik a konyhába, csókkal köszönti a barátnőjét. Elnézem őket, mennyire boldogok, és összeillenek. Tényleg.
- Azt hittem Ethannel találkozol majd... - kezd el beszélgetni vele Beth, miközben erőt vesz magán, és elkezd kipakolni a szatyrokból. Segítek neki, míg Noah csak helyet foglal, hogy ne legyen útban. Gondolom.
- Majd fogok, csak megvártam, míg hazaérsz - mondja természetesen, épp a hűtőbe pakolok néhány dolgot, mégis mindkettejük tekintetét érzem magamon. Azt hiszem, rólam beszélnek, már ami azt illeti, hogy nem hagynak egyedül. A mostani helyzet álláspontja szerint dühít, hogy nem mernek egyedül hagyni, de ha jobban belegondolok, meglőttek egyszer, és feltúrták a szobámat is, nem merek egyedül maradni. A tegnap éjszaka után főleg nem, még a végén újra beképzelném magamnak a dolgokat, ami senkinek sem tenne jót. Legfőképpen nekem nem.
- Ja, oké, akkor mehetsz, elleszünk mi itt - mosolyog rá a barátjára kedvesen, egy üveg bort kihúzva a szatyrából. Nevetve mutatja fel nekem, szemöldökömet ráncolom, Noah rögtön tiltakozni kezd.
- Beth, ezt nem tartom jó ötletnek...
- Ne már, kérlek - lép közelebb hozzá, leguggol elé, leteszi a bort és megfogja a kezét. - Vigyázok rá, nem lesz semmi gond - szorítja meg biztatóan, a fiú még mindig óvakodik a dologtól. - Ígérem - hangzik el a szó, Noah megforgatja a szemeit, aztán csókot lehel Beth szájára. A lány győzedelmes vigyorral felém fordul, szemei csillognak. Egyáltalán nem akarok inni. Nem arról van szó, hogy Beth miatt, vagy rossz társaság, dehogy. Nagyon ritka, ha iszok, és most valahogy nem érzem magam olyan állapotban, hogy innom kellene, főleg nem Beth-szel. Valóban iszonyú kedves velem szemben, ahogy Noah is, tényleg nagyon örülök, hogy megismerem őket és társaságban vagyok, de én sem tartom jó ötletnek ezt. Viszont ha ő ezt szeretné, akkor nem szeretnék ellenkezni, nem tudnám elrontani a szórakozását, és nem is szeretném, hiszen pillanatnyilag csak ő van, akivel normálisan tudok beszélgetni, bármiről.
Pár szót még beszélnek, aztán Noah mindkettőnktől elköszön, és elmegy. Mivel már mindent kipakoltunk, Beth leül velem szemben az asztalhoz, összehúzott szemekkel néz rám.
- Ki az az Ethan? - kérdezem, miközben lapozok egyet az újságban, amit az egyik szatyorban találtam. Próbálok nem túl nagy jelentőséget adni a kérdésemnek, mintha csak azért kérdezném, hogy ne legyünk csendben.
- Noah mostohatesója - mondja teljesen természetesen, felkapom a fejemet. Ethan, hiszen tudom ki az! Mármint az esetben, ha egy emberről beszélünk. Nem akarok rákérdezni a vezetéknevére, az már nagyon feltűnő lenne. Viszont, ha egy emberről beszélünk, egyre inkább kezdenek összeállni a dolgok. Noah is mondta, hogy ismeri az apámat, ugyanezt mondta Ethan is... Oké, ő azt mondta, hogy én nem ismerem az apámat, és mondott róla dolgokat, őszintén szólva ezt is el tudom képzelni, csak az fáj, hogy egyre több a titok előttem, és egyedül vagyok velük, senki sem segít. Lehet, hogy ezzel engem akarnak védeni, de ez hülyeség, nem tudnak megvédeni azzal, hogy nem tudok semmit, mert csinálhatok olyat is, amit senki sem díjazna, szimpla véletlenből, vagy szándékosan. Jelenleg nincs ilyen tervem, de nem árt elővigyázatosnak lenni, egyáltalán nem tetszik, hogy mindenki hülyének néz.
- Nem mennénk ki a levegőre egy kicsit? - sóhajtok egyet, fejemet hátradöntöm a falnak, alig vagyok itt pár órája, mégis szenvedek, mert tudom, nem is igazán mehetnék sehova.
- Csak az erkélyt tudom ajánlani, sajnálom, de nem szeretnék emiatt Noah-val veszekedni, egyébként és kockázatos lenne számodra - húzódik a szájára egy halvány mosoly, de miután újra észreveszi a szomorú arckifejezésemet, folytatja. - Ne haragudj, tényleg. De ígérem, nem foglak untatni - mosolyog, kibontja azt a karton cigit, amit vett, és kivesz belőle egy dobozzal. - Jössz? - int a fejével a nappali felé, felállok és szó nélkül követem. Több időm van jobban megnézni a szobát, tényleg nagyon szép hotelszoba, sokkalta jobb, mint az előző. A kanapé sötétvörös színe harmóniában áll a fal világosabb színével, a kanapéval szemben egy üvegasztal áll, azelőtt pedig egy nagy képernyős tévé. A falon fekete keretes, fekete-fehér képek lógnak, művésziek. A kanapé két oldalán van fiókos szekrény, amiken egy-egy kisebb szobanövényt helyeztek el. Az erkélyajtótól balra pedig egy hatalmas ablakon keresztül is lehet látni azt, amit az erkélyről. Nincs szőnyeg, parketta van, a kanapén pedig különleges díszpárnák vannak. A csillár egyszerű, de mégis tökéletesen mutat egy ilyen szobához. Inkább csatlakozom Beth-hez, míg ő az erkélyen már elővett egy szál cigit, addig én kimegyek, nekidőlök a falnak és bámulom az utat, a fákat, az eget, minden jelenleg látható dolgot. A nap már kezd lemenni, narancssárgás jelei vannak a naplementének az égen, kevés a felhő, tény, de annál inkább szebb, csupán pár fehér foltszerűséggel. A Hold már megjelent, egyre fényesebb, hamarosan a csillagok is megjelennek már.
Beth felém nyújtja a dobozt, de elutasítom az ajánlatát.
- Kipróbáltad már?
- Persze - nyögöm természetesen. Hazudok. Soha nem próbáltam még ki, és igazság szerint egyáltalán nem most szeretném. Nem is igazán vagyok kíváncsi, rászokni pedig nem akarok, nem is fogok. Így jobb, ha nem próbálom ki.
- Soha nem szoktál, stressz levezetésképpen?
- Nem.
- Kár - mondja két mozdulat között, mélyen beleszív, és kör alakot formálva a szájával kifújja a füstöt.
- Mióta vagytok együtt Noah-val?
- Négy éve - sóhajt egyet, már nem néz rám, elfordul, és az eget kezdi bámulni, mintha meg akarná előzni a sírást. Elkésett.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez rosszul érint majd, ne haragudj! - lépek oda hozzá gyorsan, elmosolyodik, és megtörli a szemét. A mosolya őszinte, mégsem értem, miért sír.
- Semmi gond, csak... boldog vagyok vele - próbálja nagyobb mosolyra húzni a száját, hogy elhitesse velem azt, amit mond. - Nagyon boldog - kezd el áradozni, végképp összezavar, fogalmam sincs, most ezt komolyan mondja-e, vagy valamiféle irónia lenne. Elnyomja a csikket a korláton, nemes egyszerűséggel ledobja az emeletről, és ahelyett, hogy leérne a földig, a szél befújja egy másik erkélyre. Nem szólok semmit, nem akarok vele veszekedni, nem mintha nem zavarna, hogy úgy simán kidob egy csikket a legfelső emeletről. Nem foglalkozom vele.
- Akarsz beszélni róla? - követem a szobába, leülök a kanapéra, míg ő bekapcsolja a tévét.
- Nincs miről - vonja meg a vállát hanyagul, elveszi a távirányítót a tévét tartó asztalról, és leül mellém. Mintha itt se lennék, kapcsolgatni kezdi a tévét, de csak két csatorna van, így inkább úgy dönt, kikapcsolja. Feláll és becsukja az erkélyajtót is, mivel már tényleg eléggé besötétedett, kezd az idő is hűvösebbé válni. Eléggé megváltozik a viselkedése azóta a kérdésem óta, ha tehetném, visszavonnám, nem tudtam, hogy így fog hatni rá. Bár még most sem értem, ezzel miért bántottam meg, tényleg boldognak tűnnek.
Hirtelen kinyílik a bejárati ajtó, majd hangos csapódással zárul, Noah vérvörös arccal, iszonyatosan dühös tekintettel néz ránk, próbál megnyugodni, fel-alá járkál a szobában, a fejét fogva, a hajába túrva, olykor meg-megrázva a fejét. Beth rögtön felpattan és segít megnyugtatni őt, csókokkal lepi el, az arcát simogatja, mindent bevet csak azért, hogy megnyugodjon, és nehogy olyat tegyen, amit úgyis megbánna. Mikor már majdnem teljesen lenyugszik, a lány megkérdezi, miért ilyen feldúlt.
- Csak Ethan...
- Nyugodj meg, nem ér ennyit, érted? - fogja az arcát a kezei közé, nem érdekli mi történt, nem vonja kérdőre, csak szorosan hozzábújik. Dörömbölni kezdenek a bejárati ajtón, Beth rögtön elhúzódik Noah-tól, félve néz rá. Automatikusan felállok, megnézném ki az, de a fiú visszaránt, a szorítása fáj. Egy pisztolyt formál a kezével a barátnőjének, aki rögtön kutakodni kezd a kanapén elhelyezkedő díszpárnák között, míg Noah behúzza a sötétítőfüggönyt a nappaliban is, előtte viszont körülnéz egy kis résen az ablakon keresztül. Beth átnyújtja neki a fegyvert, Ő a kezébe véve lép közelebb az ajtóhoz. Hallgatózik egy ideig, a lány hátrébb húz engem az ajtótól, már majdnem bezárkózik velem a fürdőbe. Egyáltalán nem értem mi folyik itt, miért csinálják ezt, és jelenleg iszonyúan kétségbeestem már csak attól a gondolattól is, hogy egy szimpla dörömbölés hallatán pisztollyal kel kinyitni az ajtót. Iszonyúan megijedek, de a szőkeség próbál engem is megnyugtatni, maga mögé ránt, és úgy figyeli az eseményeket.
Noah kivágja az ajtót, a pisztolyt az arca elé helyezve szembesül a látogatóval, aki... aki Ethan. Az az Ethan, aki a napokban követett, beszélt velem, figyelmeztetett, és mindennek elhordta az apámat, és meggyanúsított, hogy nem ismerem őt. Ő az, akiről azt gondoltam egy pillanatig is, kétségbeesésem jeléül, hogy tudnám őt szeretni. Ez egy iszonyatosan nagy hülyeség.
- Idióta! - morogja az orra alatt Noah, gyorsan megfogja a fiú pulcsiját és berángatja, becsukja utána az ajtót. Ethan elmosolyodik, majd megigazítja a pulóverét magán, míg Noah újra el nem rejti a fegyverét a díszpárnák mögé.
- Szia, Beth - mosolyog rá szemtelenül, a lány csak megforgatja a szemeit, megragadja a karom és behúz a konyhába. A pillanat, amikor tekintetünk találkozik, szórakozottnak tűnik, ám én egy cseppet sem éreztem ezt viccesnek. Magukra hagyjuk őket, Beth egyre idegesebbnek tűnik még úgyis, hogy már régen messzebb vagyunk tőlük. Kihúzza a zsebéből a dobozt, kivesz egy szálat és meggyújtja, nem törődve azzal, hogy itt nincs ablak, szellőzésképpen, a mosogatót használja hamusnak. Ámbár nehéz felfognom, hogy tényleg nincs ablak egy konyhában, viszont így csinálták, ez ellen nem lehet mit tenni. Inkább nem kérdezek rá, mi a problémája, nem szeretném az Ethanról kialakított képemet a fejemben teljesen összetörni, ha mondana valamit, amit eddig nem tudtam. És valószínűleg elég sokat tudna mondani, hiszen én csak a nevét tudom, és azt, hogy mostohatesók Noah-val. Mindketten meg tudnak ijeszteni, legyen az bármikor, bármi. Egyébként egyáltalán nem nehéz engem megrémíteni, szóval nemigen jár ezért oklevél nekik. Egyre kíváncsibb vagyok velük kapcsolatban, de semmi pénzért nem pofátlankodnék bele a dolgaikba, hiszen nekik tényleg nem az a feladatuk, hogy pesztráljanak, sem az, hogy barátkozzunk. Csupán Noah-nak van feladata, ha pedig nem halok meg a következő pár hétben, akkor biztosan teljesítette a dolgát. Ha pedig igen, akkor elbukott. Ilyenre gondolni sem merek, már csak azért sem, mert egyáltalán nem akarom a halált.
- Miért van itt a Grane lány? - kérdezi hangosan Ethan, olyannyira hangosan, hogy még én is hallom a konyhában.
- Neked ehhez semmi közöd.
- Már hogy ne lenne? Apának segítesz, igaz? - ordít, hihetetlen hangerővel üvölt, hangján hallatszik, iszonyú dühös. Nem értem miért. Beth érzi a helyzet súlyát, karon ragad és betol a szobámba, bezárva az ajtómat is. Hatalmas szemekkel nézek rá, nem bírom felfogni, hogy betuszkolt ide, ok nélkül.
- Engedj ki - mennék el mellette, de utamat állja, nem enged ki. - Engedj már ki!
- Kérlek, ne nehezítsd meg!
- Mit ne nehezítsek meg? Hm?
- Nem akarlak bántani - könnyek lepik el a szemét, folyamatosan jobbra-balra rázza a fejét. - Nem is akartalak, de nem tehettem mást.
- Tessék? - teljesen letaglóz az, amit mond, nem tudom, mit tegyek. Nem beszél, nem mond többet, csak sír, mögötte a csukott ajtó megremeg, ordítást hallok. Félretolom a teljesen maga alatt lévő lányt, akit most nem foglalkoztat, hogy nem szabadna kiengednie ebből a szobából, de egyáltalán nem ő tehet arról, hogy kimegyek.
Kirohanok, a nappaliban az üvegasztal darabokra törve a földön hever, mellette a két fiú verekszik -olykor az egyik kerül felülre és üt, olykor a másik. Nem bírom nézni, odafutok, próbálom szétszedni őket, de nőként elég kevés esélyem van erre, hacsak nem szándékoznak engem is megütni. Beth nevét kiabálom, jelenleg nem érdekel az, ami pár pillanattal ezelőtt történt, csak az, hogy ne öljék meg itt ezek egymást. A lány kifut, Noah elé áll, egyre hátrébb tolja, egészen a falig, már másodjára próbálja megnyugtatni.
Én csak állok Ethan előtt, dühös tekintetemmel őt pásztázom, és az ajkát, ami felszakadt a verekedés miatt. Aggódó tekintettel néz rám, nem értem mit akar mondani, nem tudok olvasni a szemeiben, a fejében pedig végképp nem. Beth Noah-val van elfoglalva, ugyanez fordítva, Ethan artikulálva beszél hozzám.
- Hozd a cuccod - nyögi suttogva, megijedek, nem tudom, kinek higgyek, hiszen Noah vigyáz rám. Ethant nem ismerem.
Minden annyira zavaros.
- Megyek, hozok jeget... - hátrálok idegesen, lassan elmegyek a konyháig, Beth még mindig a barátjához beszél, Ethan próbálja megállni, hogy ne ugorjon újra neki, aggódó tekintettel méreget engem is. A konyhába érve amilyen gyorsan csak tudok, átfutok a szobámba, felkapom a táskám, és semmi mással nem foglalkozva a bejárati ajtó felé rohanok, mint az őrült. Ethan rögtön jön utánam, a többieknek idejük sincsen felfogni, mi történik. Nekem sincs.
Ethan elveszi a táskámat, úgy rohanunk le a legfelső emeletről, minden vendéget fellökve, aki bármerre is közlekedni akar a lépcsőn. A fiú megragadja a karomat és az úttest felé húz, mikor kiérünk a hotelből, egy fekete autó hátsó ülésére vágja be a táskámat, beül a kormány mögé, és csak arra vár, hogy én is beüljek mellé. Nem tudom, jó ötlet-e ez. Ki a jó, és ki a rossz? Jézusom, mibe keveredtem, én ezt nem is akartam!
Beülök mellé, ő a gázra tapos és elhajt. 

3 megjegyzés:

  1. Drága Vivian!
    Ma nap - ahogy ígértem - maratont tartottam. És nagyon megérte. Egyszer csak elkezdtem olvasni, és alig tudtam abbahagyni. A dolgok csak bonyolódnak, egyre izgalmasabb lesz minden, és rengeteg kérdésem van. Noah jófiú? Miért ment el Cassandra anyja? Veszekedés miatt? Vagy más miatt? Miért kell menekülnie? Miért gazember Alec? Talán a maffiához van köze? Vagy micsoda? Nem fogom tudni kivárni a következő részt, pedig muszáj lesz türelmesnek lennem. Én nem csalódtam benned, a történet izgalmas, ez a fejezet (is) nagyszerűre sikeredett. Nagyszerű író vagy, és én nem csalódtam benned. Ezúttal sem. Gondolom, mások sem.
    Millió puszi,
    Sutton S.
    Ui.: Eszméleten jóra sikeredett az új kinézet! Egyszerűen fantasztikus. Csodálatos!

    VálaszTörlés
  2. Drágám!
    Hűha, alaposan megleptél már azzal is, hogy Noah és Ethan mostoha testvérek. Sosem gondoltam volna, én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy semmi sem köti őket össze a lányon kívül. De úgy látszik hatalmasat tévedtem - minden elismerésem. Aztán, ahogy szépen teltek a percek, még egy dolog "zavarni" kezdett. Beth különös viselkedése, amire egyetlen épeszű magyarázatot sem találtam. Abban azért még biztos vagyok, hogy szereti Noaht, de semmi több. Hogy szeret-e valaki mást is? Hogy a törődése egyenlő-e a szerelemmel? Jaj, nagyon várom már a folytatást, hogy minderre fény derüljön. Egyébként pedig, szerintem Cassandra jól dönt, ha beszáll a kocsiba *-*
    Millio puszi Xx nagyon szeretlek <33

    VálaszTörlés
  3. Kedves Vivian!
    Ma találtam rá a blogra, ami egyszerűen hihetetlen! Nagyon jó, ahogy sokat, de mégis keveset árulsz el a történetből. Ez Engem különösen meg szokott fogni egy történetben. Szeretem az összekuszálódott dolgokat, mivel egy történet így lesz különleges.
    Ez egy nagyon jó történet, melyben a főszereplő, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne.
    Nagyon kíváncsi vagyok a továbbiakra.
    Ölel, Viki

    VálaszTörlés