08 - "Megyek, hozok jeget..."

Drága olvasóim!
Pár órát késtem a résszel, amit sajnálok, de így is elég nehezen hoztam össze. Azért remélem tetszeni fog, köszönöm a pipákat, és a kommenteket is, amint időm engedi válaszolni fogok rájuk!<33
Sok puszi,
Vivian

"Megyek, hozok jeget..."
Cassandra Lauren Grane

Pár másodpercen belül Noah is megérkezik a konyhába, csókkal köszönti a barátnőjét. Elnézem őket, mennyire boldogok, és összeillenek. Tényleg.
- Azt hittem Ethannel találkozol majd... - kezd el beszélgetni vele Beth, miközben erőt vesz magán, és elkezd kipakolni a szatyrokból. Segítek neki, míg Noah csak helyet foglal, hogy ne legyen útban. Gondolom.
- Majd fogok, csak megvártam, míg hazaérsz - mondja természetesen, épp a hűtőbe pakolok néhány dolgot, mégis mindkettejük tekintetét érzem magamon. Azt hiszem, rólam beszélnek, már ami azt illeti, hogy nem hagynak egyedül. A mostani helyzet álláspontja szerint dühít, hogy nem mernek egyedül hagyni, de ha jobban belegondolok, meglőttek egyszer, és feltúrták a szobámat is, nem merek egyedül maradni. A tegnap éjszaka után főleg nem, még a végén újra beképzelném magamnak a dolgokat, ami senkinek sem tenne jót. Legfőképpen nekem nem.
- Ja, oké, akkor mehetsz, elleszünk mi itt - mosolyog rá a barátjára kedvesen, egy üveg bort kihúzva a szatyrából. Nevetve mutatja fel nekem, szemöldökömet ráncolom, Noah rögtön tiltakozni kezd.
- Beth, ezt nem tartom jó ötletnek...
- Ne már, kérlek - lép közelebb hozzá, leguggol elé, leteszi a bort és megfogja a kezét. - Vigyázok rá, nem lesz semmi gond - szorítja meg biztatóan, a fiú még mindig óvakodik a dologtól. - Ígérem - hangzik el a szó, Noah megforgatja a szemeit, aztán csókot lehel Beth szájára. A lány győzedelmes vigyorral felém fordul, szemei csillognak. Egyáltalán nem akarok inni. Nem arról van szó, hogy Beth miatt, vagy rossz társaság, dehogy. Nagyon ritka, ha iszok, és most valahogy nem érzem magam olyan állapotban, hogy innom kellene, főleg nem Beth-szel. Valóban iszonyú kedves velem szemben, ahogy Noah is, tényleg nagyon örülök, hogy megismerem őket és társaságban vagyok, de én sem tartom jó ötletnek ezt. Viszont ha ő ezt szeretné, akkor nem szeretnék ellenkezni, nem tudnám elrontani a szórakozását, és nem is szeretném, hiszen pillanatnyilag csak ő van, akivel normálisan tudok beszélgetni, bármiről.
Pár szót még beszélnek, aztán Noah mindkettőnktől elköszön, és elmegy. Mivel már mindent kipakoltunk, Beth leül velem szemben az asztalhoz, összehúzott szemekkel néz rám.
- Ki az az Ethan? - kérdezem, miközben lapozok egyet az újságban, amit az egyik szatyorban találtam. Próbálok nem túl nagy jelentőséget adni a kérdésemnek, mintha csak azért kérdezném, hogy ne legyünk csendben.
- Noah mostohatesója - mondja teljesen természetesen, felkapom a fejemet. Ethan, hiszen tudom ki az! Mármint az esetben, ha egy emberről beszélünk. Nem akarok rákérdezni a vezetéknevére, az már nagyon feltűnő lenne. Viszont, ha egy emberről beszélünk, egyre inkább kezdenek összeállni a dolgok. Noah is mondta, hogy ismeri az apámat, ugyanezt mondta Ethan is... Oké, ő azt mondta, hogy én nem ismerem az apámat, és mondott róla dolgokat, őszintén szólva ezt is el tudom képzelni, csak az fáj, hogy egyre több a titok előttem, és egyedül vagyok velük, senki sem segít. Lehet, hogy ezzel engem akarnak védeni, de ez hülyeség, nem tudnak megvédeni azzal, hogy nem tudok semmit, mert csinálhatok olyat is, amit senki sem díjazna, szimpla véletlenből, vagy szándékosan. Jelenleg nincs ilyen tervem, de nem árt elővigyázatosnak lenni, egyáltalán nem tetszik, hogy mindenki hülyének néz.
- Nem mennénk ki a levegőre egy kicsit? - sóhajtok egyet, fejemet hátradöntöm a falnak, alig vagyok itt pár órája, mégis szenvedek, mert tudom, nem is igazán mehetnék sehova.
- Csak az erkélyt tudom ajánlani, sajnálom, de nem szeretnék emiatt Noah-val veszekedni, egyébként és kockázatos lenne számodra - húzódik a szájára egy halvány mosoly, de miután újra észreveszi a szomorú arckifejezésemet, folytatja. - Ne haragudj, tényleg. De ígérem, nem foglak untatni - mosolyog, kibontja azt a karton cigit, amit vett, és kivesz belőle egy dobozzal. - Jössz? - int a fejével a nappali felé, felállok és szó nélkül követem. Több időm van jobban megnézni a szobát, tényleg nagyon szép hotelszoba, sokkalta jobb, mint az előző. A kanapé sötétvörös színe harmóniában áll a fal világosabb színével, a kanapéval szemben egy üvegasztal áll, azelőtt pedig egy nagy képernyős tévé. A falon fekete keretes, fekete-fehér képek lógnak, művésziek. A kanapé két oldalán van fiókos szekrény, amiken egy-egy kisebb szobanövényt helyeztek el. Az erkélyajtótól balra pedig egy hatalmas ablakon keresztül is lehet látni azt, amit az erkélyről. Nincs szőnyeg, parketta van, a kanapén pedig különleges díszpárnák vannak. A csillár egyszerű, de mégis tökéletesen mutat egy ilyen szobához. Inkább csatlakozom Beth-hez, míg ő az erkélyen már elővett egy szál cigit, addig én kimegyek, nekidőlök a falnak és bámulom az utat, a fákat, az eget, minden jelenleg látható dolgot. A nap már kezd lemenni, narancssárgás jelei vannak a naplementének az égen, kevés a felhő, tény, de annál inkább szebb, csupán pár fehér foltszerűséggel. A Hold már megjelent, egyre fényesebb, hamarosan a csillagok is megjelennek már.
Beth felém nyújtja a dobozt, de elutasítom az ajánlatát.
- Kipróbáltad már?
- Persze - nyögöm természetesen. Hazudok. Soha nem próbáltam még ki, és igazság szerint egyáltalán nem most szeretném. Nem is igazán vagyok kíváncsi, rászokni pedig nem akarok, nem is fogok. Így jobb, ha nem próbálom ki.
- Soha nem szoktál, stressz levezetésképpen?
- Nem.
- Kár - mondja két mozdulat között, mélyen beleszív, és kör alakot formálva a szájával kifújja a füstöt.
- Mióta vagytok együtt Noah-val?
- Négy éve - sóhajt egyet, már nem néz rám, elfordul, és az eget kezdi bámulni, mintha meg akarná előzni a sírást. Elkésett.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez rosszul érint majd, ne haragudj! - lépek oda hozzá gyorsan, elmosolyodik, és megtörli a szemét. A mosolya őszinte, mégsem értem, miért sír.
- Semmi gond, csak... boldog vagyok vele - próbálja nagyobb mosolyra húzni a száját, hogy elhitesse velem azt, amit mond. - Nagyon boldog - kezd el áradozni, végképp összezavar, fogalmam sincs, most ezt komolyan mondja-e, vagy valamiféle irónia lenne. Elnyomja a csikket a korláton, nemes egyszerűséggel ledobja az emeletről, és ahelyett, hogy leérne a földig, a szél befújja egy másik erkélyre. Nem szólok semmit, nem akarok vele veszekedni, nem mintha nem zavarna, hogy úgy simán kidob egy csikket a legfelső emeletről. Nem foglalkozom vele.
- Akarsz beszélni róla? - követem a szobába, leülök a kanapéra, míg ő bekapcsolja a tévét.
- Nincs miről - vonja meg a vállát hanyagul, elveszi a távirányítót a tévét tartó asztalról, és leül mellém. Mintha itt se lennék, kapcsolgatni kezdi a tévét, de csak két csatorna van, így inkább úgy dönt, kikapcsolja. Feláll és becsukja az erkélyajtót is, mivel már tényleg eléggé besötétedett, kezd az idő is hűvösebbé válni. Eléggé megváltozik a viselkedése azóta a kérdésem óta, ha tehetném, visszavonnám, nem tudtam, hogy így fog hatni rá. Bár még most sem értem, ezzel miért bántottam meg, tényleg boldognak tűnnek.
Hirtelen kinyílik a bejárati ajtó, majd hangos csapódással zárul, Noah vérvörös arccal, iszonyatosan dühös tekintettel néz ránk, próbál megnyugodni, fel-alá járkál a szobában, a fejét fogva, a hajába túrva, olykor meg-megrázva a fejét. Beth rögtön felpattan és segít megnyugtatni őt, csókokkal lepi el, az arcát simogatja, mindent bevet csak azért, hogy megnyugodjon, és nehogy olyat tegyen, amit úgyis megbánna. Mikor már majdnem teljesen lenyugszik, a lány megkérdezi, miért ilyen feldúlt.
- Csak Ethan...
- Nyugodj meg, nem ér ennyit, érted? - fogja az arcát a kezei közé, nem érdekli mi történt, nem vonja kérdőre, csak szorosan hozzábújik. Dörömbölni kezdenek a bejárati ajtón, Beth rögtön elhúzódik Noah-tól, félve néz rá. Automatikusan felállok, megnézném ki az, de a fiú visszaránt, a szorítása fáj. Egy pisztolyt formál a kezével a barátnőjének, aki rögtön kutakodni kezd a kanapén elhelyezkedő díszpárnák között, míg Noah behúzza a sötétítőfüggönyt a nappaliban is, előtte viszont körülnéz egy kis résen az ablakon keresztül. Beth átnyújtja neki a fegyvert, Ő a kezébe véve lép közelebb az ajtóhoz. Hallgatózik egy ideig, a lány hátrébb húz engem az ajtótól, már majdnem bezárkózik velem a fürdőbe. Egyáltalán nem értem mi folyik itt, miért csinálják ezt, és jelenleg iszonyúan kétségbeestem már csak attól a gondolattól is, hogy egy szimpla dörömbölés hallatán pisztollyal kel kinyitni az ajtót. Iszonyúan megijedek, de a szőkeség próbál engem is megnyugtatni, maga mögé ránt, és úgy figyeli az eseményeket.
Noah kivágja az ajtót, a pisztolyt az arca elé helyezve szembesül a látogatóval, aki... aki Ethan. Az az Ethan, aki a napokban követett, beszélt velem, figyelmeztetett, és mindennek elhordta az apámat, és meggyanúsított, hogy nem ismerem őt. Ő az, akiről azt gondoltam egy pillanatig is, kétségbeesésem jeléül, hogy tudnám őt szeretni. Ez egy iszonyatosan nagy hülyeség.
- Idióta! - morogja az orra alatt Noah, gyorsan megfogja a fiú pulcsiját és berángatja, becsukja utána az ajtót. Ethan elmosolyodik, majd megigazítja a pulóverét magán, míg Noah újra el nem rejti a fegyverét a díszpárnák mögé.
- Szia, Beth - mosolyog rá szemtelenül, a lány csak megforgatja a szemeit, megragadja a karom és behúz a konyhába. A pillanat, amikor tekintetünk találkozik, szórakozottnak tűnik, ám én egy cseppet sem éreztem ezt viccesnek. Magukra hagyjuk őket, Beth egyre idegesebbnek tűnik még úgyis, hogy már régen messzebb vagyunk tőlük. Kihúzza a zsebéből a dobozt, kivesz egy szálat és meggyújtja, nem törődve azzal, hogy itt nincs ablak, szellőzésképpen, a mosogatót használja hamusnak. Ámbár nehéz felfognom, hogy tényleg nincs ablak egy konyhában, viszont így csinálták, ez ellen nem lehet mit tenni. Inkább nem kérdezek rá, mi a problémája, nem szeretném az Ethanról kialakított képemet a fejemben teljesen összetörni, ha mondana valamit, amit eddig nem tudtam. És valószínűleg elég sokat tudna mondani, hiszen én csak a nevét tudom, és azt, hogy mostohatesók Noah-val. Mindketten meg tudnak ijeszteni, legyen az bármikor, bármi. Egyébként egyáltalán nem nehéz engem megrémíteni, szóval nemigen jár ezért oklevél nekik. Egyre kíváncsibb vagyok velük kapcsolatban, de semmi pénzért nem pofátlankodnék bele a dolgaikba, hiszen nekik tényleg nem az a feladatuk, hogy pesztráljanak, sem az, hogy barátkozzunk. Csupán Noah-nak van feladata, ha pedig nem halok meg a következő pár hétben, akkor biztosan teljesítette a dolgát. Ha pedig igen, akkor elbukott. Ilyenre gondolni sem merek, már csak azért sem, mert egyáltalán nem akarom a halált.
- Miért van itt a Grane lány? - kérdezi hangosan Ethan, olyannyira hangosan, hogy még én is hallom a konyhában.
- Neked ehhez semmi közöd.
- Már hogy ne lenne? Apának segítesz, igaz? - ordít, hihetetlen hangerővel üvölt, hangján hallatszik, iszonyú dühös. Nem értem miért. Beth érzi a helyzet súlyát, karon ragad és betol a szobámba, bezárva az ajtómat is. Hatalmas szemekkel nézek rá, nem bírom felfogni, hogy betuszkolt ide, ok nélkül.
- Engedj ki - mennék el mellette, de utamat állja, nem enged ki. - Engedj már ki!
- Kérlek, ne nehezítsd meg!
- Mit ne nehezítsek meg? Hm?
- Nem akarlak bántani - könnyek lepik el a szemét, folyamatosan jobbra-balra rázza a fejét. - Nem is akartalak, de nem tehettem mást.
- Tessék? - teljesen letaglóz az, amit mond, nem tudom, mit tegyek. Nem beszél, nem mond többet, csak sír, mögötte a csukott ajtó megremeg, ordítást hallok. Félretolom a teljesen maga alatt lévő lányt, akit most nem foglalkoztat, hogy nem szabadna kiengednie ebből a szobából, de egyáltalán nem ő tehet arról, hogy kimegyek.
Kirohanok, a nappaliban az üvegasztal darabokra törve a földön hever, mellette a két fiú verekszik -olykor az egyik kerül felülre és üt, olykor a másik. Nem bírom nézni, odafutok, próbálom szétszedni őket, de nőként elég kevés esélyem van erre, hacsak nem szándékoznak engem is megütni. Beth nevét kiabálom, jelenleg nem érdekel az, ami pár pillanattal ezelőtt történt, csak az, hogy ne öljék meg itt ezek egymást. A lány kifut, Noah elé áll, egyre hátrébb tolja, egészen a falig, már másodjára próbálja megnyugtatni.
Én csak állok Ethan előtt, dühös tekintetemmel őt pásztázom, és az ajkát, ami felszakadt a verekedés miatt. Aggódó tekintettel néz rám, nem értem mit akar mondani, nem tudok olvasni a szemeiben, a fejében pedig végképp nem. Beth Noah-val van elfoglalva, ugyanez fordítva, Ethan artikulálva beszél hozzám.
- Hozd a cuccod - nyögi suttogva, megijedek, nem tudom, kinek higgyek, hiszen Noah vigyáz rám. Ethant nem ismerem.
Minden annyira zavaros.
- Megyek, hozok jeget... - hátrálok idegesen, lassan elmegyek a konyháig, Beth még mindig a barátjához beszél, Ethan próbálja megállni, hogy ne ugorjon újra neki, aggódó tekintettel méreget engem is. A konyhába érve amilyen gyorsan csak tudok, átfutok a szobámba, felkapom a táskám, és semmi mással nem foglalkozva a bejárati ajtó felé rohanok, mint az őrült. Ethan rögtön jön utánam, a többieknek idejük sincsen felfogni, mi történik. Nekem sincs.
Ethan elveszi a táskámat, úgy rohanunk le a legfelső emeletről, minden vendéget fellökve, aki bármerre is közlekedni akar a lépcsőn. A fiú megragadja a karomat és az úttest felé húz, mikor kiérünk a hotelből, egy fekete autó hátsó ülésére vágja be a táskámat, beül a kormány mögé, és csak arra vár, hogy én is beüljek mellé. Nem tudom, jó ötlet-e ez. Ki a jó, és ki a rossz? Jézusom, mibe keveredtem, én ezt nem is akartam!
Beülök mellé, ő a gázra tapos és elhajt. 

07 - Ez a dolgom

Drága olvasóim!
Eltelt egy hét -igazából csak hat nap, mindegy, fáradt vagyok, még a viccelődéshez is. Szerda van, ahogy ígértem hetente érkeznek a részek. A mostanival két új szereplővel gazdagodtunk, akiket minél hamarabb kiteszek a szereplők oldalra is. Remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész is, és örülnék, ha hagynátok nyomot magatok után, mindig örülök a véleményeknek!<33
Sok puszi,
Vivian

Ez a dolgom
Cassandra Lauren Grane

- Cassandra, nyisd ki a szemed, hallod? - beszél felettem valaki, hangja ijedtnek tűnik, nem tudom beazonosítani, ki lehet az. Nehezen, de sikerül kinyitnom a szememet, a lámpa fénye lassacskán megvakít, így gyorsan visszacsukom. 
- Jól vagy?
- Mindjárt! - szívom be a levegőt, egy kis ideig bent tartom, és jólesően kifújom. Felülök, majd kinyitom a szemem, sokkal egyszerűbb, mint az előbb volt. Körülnézek a szobában, lövésem sincs hova kerültem. Gyönyörűen bútorozott, leginkább a vörös és a fekete szín dominál az összes bútoron és ágyneműn is. Az egyik oldalamon egy férfi, a másiknál egy nő áll, és néz rám. Ezek ismernének? Kik ezek?
- Hol vagyok? Mi van a kocsimmal? Kik vagytok Ti?
- Nyugodj meg, mindent elmesélünk sorjában - szól a srác, aztán összemosolyog a lánnyal. Sápadt arccal fordulok feléjük, szemeim elkerekednek. A fiú elhúz egy széket az asztaltól, az ágy mellé helyezi, amin én ülök jelenleg. A lány egyszerűen leül mellém, nem tudom kire kellene figyelnem. Ezek úgy néznek ki mint valami terroristák.
- Emlékszel az előző motelre, ahol voltál? Nem hinném, hogy jó választás volt - kezd el mesélni a srác, arcvonásai emlékeztetnek valakire. Ekkor eszembe jut, ő az, akinek nekimentem a motelban! Aki mosolygott rajtam, bár nem tudom miért. Elraboltak volna? Mi történt?
- Azért vagyok itt, mert apád megkért. Nem megkért, igazából ez a dolgom, de jelenleg az a feladatom, hogy megvédjelek, ha nem napi 24 órában, akkor csak napi 23-ban. 
A helyzet majdnem sokkol, nem bírom felfogni, hogy az, akiről apa beszélt, így néz ki. Ilyen lazán beszél velem, ennyi mindent elmond, és nem titkolózik semmiről. Teljes ellentéte apámnak. Bólintok egyet, jelzem neki, folytassa.
- Nem könnyíted meg a dolgomat - nevet fel idegesen, nevetőráncai rögtön megszilárdulnak, és tovább beszél. A szőke, hosszú hajú lány is elmosolyodik mellettem. - Szerintem valamitől hallucinálni kezdtél, amikor vezettél, ezért vezetted a kocsit a villanyoszlopnak. Hívtam valakit érte, autószervizbe viszik, emiatt nem kell aggódnod. A lényeg, hogy próbáld meg meghúzni magadat, apád is ezt kérte.
- Beszéltél vele?
- Minden nap, a lelkemre kötötte - mosolyodik el halványan, feláll a székről, és egy puszit nyom a lány hajára. - Kértek valamit?
- Nem - mosolyog szerelmesen a lány, észreveszi az értetlen arckifejezésemet. Leesik neki, hogy arról még senki nem beszélt, ő kicsoda, így egy ideig hebeg-habog valamiről, aztán visszajön a "védelmem" egy pohár vízzel a kezében. 
- Egyébként Noah vagyok, ő a barátnőm, Beth.
- Azt hiszem, értem - nyögöm fáradtan, szemeim hamarosan lecsukódnak, iszonyatosan álmos vagyok. Látják rajtam, hogy fáradt vagyok, Noah elmondja, nyugodtan feküdjek le aludni, ha bármi kell, itt lesznek. Kimennek a szobából, fogalmam sincs, lehet egy másik hálóba mentek át, remélem nem a folyosóra ültek ki, nem akarom száműzni őket, csak mert álmos vagyok. Viszont hamar elnyom az álom, így nem tudok tovább ezen gondolkodni.

Iszonyú keveset aludtam, talán fél órát, ha nem többet. Bennem van az az érzés, hogy ha nem otthon vagyok, nem tudok aludni, vagy tudok, csak éppen keveset. Utálom ezt, ha így folytatom soha nem alszom ki magam. Kikászálódok az ágyból, kezemet a falra teszem, próbálok megkapaszkodni benne, biztos pontot találni, szédülök. Hamar elmúlik így újra megindulok, arra megyek, ahol nemrég kimentek, kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Ez nem egy másik hálószoba, nem is a folyosó, csak egy egyszerű konyha. Ha jól gondolom, nem túl nagy ez a lakás -vagy szoba, fogalmam sincs, hogy most egy hotelben vagyunk-e, vagy a saját lakásukba hoztak engem. Csak Beth ül az asztalnál, bögrével egy kezében kávét kortyolgat, közben egy magazint lapozgat. Amikor észrevesz, boldog mosollyal köszönt, majd megkérdezi hogy aludtam.
- Nem túl jól, de túlélem.
- Sajnálom. Kérsz kávét? - kérdezi, és már áll is fel, hogy a pulthoz lépjen és kiöntse nekem egy bögrében. Bólintok, ő elővesz egy bögrét és a kávéfőzőből a maradék kávét kiönti nekem.
- Tejjel iszod? - kérdezi, leteszi az asztalra a bögrét, a válaszomra vár. Megrázom a fejem, halkan megköszönöm, és leülök vele szemben az asztalhoz. A kezembe veszem a bögrét és beleiszok, egy kicsit frusztrál, hogy a lány engem néz. Gyönyörű lány, Noah igazán boldog lehet mellette, ez meg is látszik. Vajon leszek én valaha ilyen boldog? Lesz egyáltalán valakim? Mi van, ha idő előtt meghalok, és még nem is éltem? Nem akarok kétségbeesetten kapaszkodni abba, hogy boldognak kell lennem, mert ugyan így van, nem tudnék koncentrálni arra, ami jelenleg a feladatom. A boldogságom értelemszerűen jobban foglalkoztat. Húsz éves vagyok, soha nem volt még senkim. Soha nem csókolóztam, soha nem éreztem, milyen, ha a szüleiden kívül bárki szeret, szerelemből szeret. Tudni akarom milyen ez, talán túlzott akarattal, de tudnom kell, nem halhatok meg boldogtalanul. 
Észre sem veszem, előre meredve szorongatom a bögrét, talán túl görcsösen is, addig, míg el nem törik Nem törik el, mert észbe kapok, és inkább leteszem az asztalra, minthogy kárt tegyek itt bármiben is. 
- Hol vagyok?
- Egy hotelben vagyunk, jóval távolabb az előző moteledtől.
- Értem - gondolkozok el, az asztal alatt az ujjaimat szuggerálom. - Merre van a fürdőszoba? - kérdezem. Kínosan folyik a beszélgetésünk, viszont nem panaszkodhatok. Beth és Noah is nagyon segítőkészen és barátságosan viselkednek velem, és fogalmam sincs, hogy ez Noah feladatának része, vagy alapból ilyen beállítottságúak. Kedvelem Beth-et, tényleg nagyon kedves, és ahhoz képest, ahogy kinéz -füstös, erős smink, festett szőke haj, fekete rácsos harisnya rövidnadrággal, és egy egyszerű, sötét póló-, és amit először gondolna róla az ember, nagyon kedves és aranyos lány. Megmutatja a fürdőt, mielőtt még magamra hagyna egy utolsó kérdést intézek felé, és már tényleg békén hagyom, biztosan kezd elege lennie belőlem. 
- Nem tudod, hol vannak a cuccaim? A kocsiban voltak, viszont fogalmam sincs, ott maradtak, vagy elhoztátok...
- A szobádban vannak, az ablak alatt - mosolyog rám, aztán visszamegy a konyhába. Gyorsan átmegyek a szobámba, nem a konyhán keresztül, találtam egy ajtót, amivel egyszerűbben vissza jutok. Egy kicsit olyan ez a hely, mint egy labirintus, de tényleg nem szabad panaszkodnom, mert eddig mindenben segítettek nekem, ha ők nem lennének, valószínűleg nem lennék itt. Előkaparok a táskámból egy egyszerűbb pólót és nadrágot, illetve egy új fehérneműszettet. Kiveszem a neszesszerem és azt is magammal viszem a fürdőbe. A tiszta ruháimat leteszem a vécé tetejére, nem látok semmit, ahová letudnám tenni. A biztonság kedvéért kulcsra zárom az ajtót, leveszem a koszos ruháimat és belépek a zuhanykabinba. Magamra engedem a forró vizet, egészen sokáig hagyom, hogy égesse a bőrömet. A tükör előtt egy díszesen becsomagolt, egész pici szappant pillantok meg, próbálok kinyúlni érte, de nem megy, fél lábammal kilépek a kabinból és utána nyúlok, majd gyorsan vissza. Kicsomagolom, a csomagolását egyenlőre csak kidobom a földre, alaposan megmosakszom a szappannal. Már a hajamat is bevizeztem, viszont sampont nem látok sehol. Óvatosan megint kilépek és szétnézek, egy kis műanyagot pillantok meg a mosdókagylónál. Női sampon, valószínűleg Beth-é, nem tudom, hogy használjam-e, iszonyú nagy illetlenség lenne tőlem. Viszont mást nem látok, kimenni meg nem fogok, szóval a hajmosás ma biztosan nem lesz. Magamra terítek egy törülközőt, egyet a hajamra is, van belőle elég, ennél többet én úgysem használok. Megszárítom magam és felöltözök, a hajamat is igyekszem a törülköző segítségével szárazzá tenni, nem olyan sok sikert, de épp elég, hogy ne legyen csurom vizes. A két törülközőt kiterítve száradni, mielőtt még szabaddá tenném a fürdőt előveszem a fogkefém és fogat is mosok. Nem festem ki magam, ha nem megyek sehova minek, így fogmosás után felkapom a cuccomat és elhagyom a fürdőt. Mielőtt bárki is látna, beszaladok a szobába és egy szatyorba teszem a szennyes ruhámat, aztán keresek egy hajgumit és összekötöm a hajamat. Felállok a táskámtól, az ablakban a vörös színben pompázó sötétítő behúzva áll, én meg még azt sem tudom, hány óra van. Kihúzom a függönyt, hogy a nap besüssön a szobába, az ablakot is kinyitom, de csak bukóra teszem. Egy ideig az ablakon keresztül bámulok ki az utcára, ahol hemzsegnek az autók és az emberek. Velem szemben még sokkal távolabb is házakat látok, szerintem a legfelső emeletén lehetünk a hotelnek.
- Húzd be a függönyt! - utasít Noah a hátam mögül, nincs időm felfogni amit mond, közelebb sétál és erőteljesen behúzza a sötétítőt. Kikerekedett szemekkel, meglepődve bámulok rá, nem tudom mit akart ezzel elérni, napfényt sem láthatok már? 
- Ne haragudj, de... még nem biztos, hogy teljesen biztonságban vagy.
- És ezért nem nézhetek ki az ablakon?
- Ismerem a legelvetemültebb módszereit minden maffiózónak - lép közelebb, a szavakat suttogja. Megijeszt. - Csak óvni akarlak, ez a dolgom.
Bólintok, sután kikerülöm és a konyha felé tartok, hátha ott van Beth, és beszélgethetünk valami olyanról, ami eltereli a figyelmem a dolgokról. Viszont amikor odaérek, tudomásul veszem, a lány sehol. Talán valami másik helyiségben van, Noah jön utánam.
- Beth?
- Elment venni néhány szükséges dolgot, kaja, víz, hasonlók - mondja nyugodtan, az asztalról felkapja a cigarettáját, és tovább megy. Követem őt, tudni akarom, hogy mi hol van, ha egyáltalán most olyan helyre megy. Aztán tudom, hogy halálra unnám magamat itt, egyedül, próbálok beszélgetni vele, hátha több mindent mond el erről a dologról, apáról, vagy bármi másról, amihez közöm van. Átsétál egy valamivel nagyobb szobán, mint az enyém, szerintem ez lehet a nappali, valószínűleg itt fognak ők aludni, és úgy, lakni. Úgy érzem én csak púp leszek a hátukon, bár egyáltalán nem saját döntés által vagyok itt. Ha jobban vigyázok magamra, és nem hajt a paranoia, még mindig egyedül lennék abban a koszos, lepukkant motelben, és még a kocsim is meglenne. Oké, valóban jobb ez a hely, csak félek, hogy talán az agyukra fogok menni az esetlenségemmel. Nagyon kedvesek, tényleg, és barátságosak is, de nem biztos, hogy mindig ilyenek maradnak majd, lehet eljön az az idő, amikor én is dühös leszek valamiért, és talán az is eljön, hogy ők is, ezt nem hinném, hogy ellehet kerülni. Vagy eljön majd, amikor először veszünk össze valami miatt, az együtt élést rövidtávon sem biztos, hogy bírni lehet.
Kimegy az erkélyre, a korláthoz lép, kihúz egy szálat a dobozból és meggyújtja. Mielőtt beleszívna, felém nyújtja, de megrázom a fejem, a dobozt a zsebébe csúsztatja, és mélyen beleszív. Beszívja a nikotint, ami ölni képes. Nem megyek ki az erkélyre, nehogy megint rám szóljon, így csak az ajtófélfának támaszkodva nézek kifelé. Nem sok mindent látni innen, csak fákat és egy kihalt utat, kicsi a forgalom. 
- Baj van? - kérdezi, megint beleszív, majd kifújja a száján a szürke füstöt. Barna hajába belekap a hirtelen jött szél, hátát a korlátnak döntve néz rám, felvonja a szemöldökét.
- Ki kérdezte, akarom-e ezt? Bujkálni, egy hotelszobában ülni és várni valami csodára, majd itt megrohadni? Ki kérdezte, akarom-e, hogy valami utcáról szedett idióta tanítson majd, önvédelmet, meg minden hülyeséget, nekem, aki magában utálom az ilyen dolgokat? Ki kérdezte, kész vagyok-e erre? - halmozom meg kérdésekkel szegényt, nem is tudja hova nézzen. Biztosan meghökkent, nem kellett volna ráuszítanom mindent, ami bánt, de ő kérdezte, csak válaszoltam. 
- Ez nem akarat kérdése, Cassy - szív bele egy utolsót, elnyomja a csikket, újra kifújja a füstöt. - Nem Te döntöd el, hogy kinek legyél a célpontja, egyáltalán célpont legyél-e. Oka van annak, hogy ezt kell tenned, nem csak szórakozásból kell tenned.
- Én sem szórakozásból vigyázok rád, ezt kell tennem - magyarázza, bemegy a szobába és lazán leül a kanapéra. Megpaskolja maga mellett a helyet, így én is leülök, felhúzom a lábamat, így vele szemben ülök. 
- Tudod miért furcsa, amit kérdeztél? - néz rám kíváncsian, elneveti magát. - Mert az apád Alec Grane, aki ilyen esetben soha nem kérdez.
- Honnan veszed ezt?
- Ismerem őt, ennyi az egész - bámul előre, a szája szélét kezdi el harapdálni. - Nem vagy éhes? - áll fel hirtelen, lesápadt. Mi értelme volt erről beszélnie, ha rögtön utána tereli is a témát? Biztos vagyok benne, hogy ha ezek után rákérdezek, nem mond majd semmit. Egy gyenge pillanat volt, amikor túl sokat mondott, de hiába kérdezek, soha nem mondana többet. Megrázom a fejem, nem szólok semmit, sóhajt egyet, aztán itt hagy. Egy almával a kezében jön vissza, leül oda, ahová eddig, és beleharap.
- Mit is mondtál, mi a vezetékneved? - tisztán emlékszem, hogy ezt nem mondta, csak próbálom összerakni a képeket, kezdve azzal, hogy megtudom a vezetéknevét.
- Nem mondtam - mosolyodik el, és megint beleharap az almába. Beth érkezik meg, egy halom szatyorral a kezében, alig bír bejönni az ajtón. Noah nem töri magát, hogy segítsen neki, jól szórakozik a szerencsétlenségét. Felállok és elveszek tőle néhány szatyrot, majd a konyha felé veszem az irányt. Nem sokkal később ő is jön a maradék szatyorral, leteszi őket, nem számít, hogy az út közepére, leül, és kifújja magát. Ha más nem segít kideríteni mindent, amihez közöm van, akkor egyedül fogom.

06 - Kísérő paranoia

Drága olvasóim!
Úgy láttam, nem sok mindenkit rendített meg a visszatérésem, de nem gond. Csak szeretném, hogy ha akad még olvasóm, az jelezze nekem, komment, vagy bármilyen formában, mert nem tudom, hogy kinek hogy tetszik a történet, tetszik-e egyáltalán, változtassak-e valamin, vagy semmi értelme, mert így is-úgyis rossz vagyok, tehát... Mindenesetre szerecsendionak köszönöm, hogy írt a rész alá, hamarosan válaszolok rá.<3 Ennyit akartam, ezentúl hetente érkeznek a részek, reményeim szerint. Sajnálom, ez egy kicsit rövid lett, és nincs is benne túl sok minden, de azért remélem elmegy egynek, a következő már tényleg fontosabb és izgalmasabb lesz!<33
Sok puszi,
Vivian

Kísérő paranoia
Cassandra Lauren Grane

Dühít a folyamatosan mögöttem haladó autó, lehet, hogy csak beleképzelek valamit a dolgokba, de egy ideje érzem, engem követ. A légzésem egyre lassabb, amint leparkolok egy kevésbé emberekkel teli utcába -amire már azt hinném, teljesen kihalt, ami jelen esetben nem zavarna. Elméletileg a közelben kell lennie egy motelnek, csupán azért parkolok ide, mert tényleg nem szeretnék túl sokat emberek között lenni. Folyamatosan körülnézek, minden egyes lépésemnél, amíg ki nem veszem a holmimat a hátsó ülésről. A kocsit, ami idáig követett már nem látom sehol, így nyugodtabban indulok el a főút felé, hátha onnan már valami tábla segítségével megtalálom azt a motelt, amit keresek. Kissé paranoiásan viselkedek, mert tényleg minden egyes pillanatban -ha nem más percben forgolódok, és habár még mindig a fejemben égnek apa szavai, miszerint valaki követni fog és vigyázni rám, mégis félek. Ott van az az ember, akivel tegnap este találkoztam, megrémisztett. Itt van apa, akiről már nem is tudom mit gondoljak, illetve azok az emberek, akik elől menekít engem. 
- 101-es szoba. Megfelel? - kérdez vissza a recepciós, látszik rajta, minél hamarabb elakar hajtani, gorombán viselkedik. 
- Meg - bólintok egy aprót. A kezembe nyomja a szoba kulcsát, és egy kitöltendő papírt is, amit elméletileg neki kellene kitöltenie az én adataimmal, de nem így van. Tudom, hogy egy elég szegényes és gagyi helyre jöttem, de nem tehetek mást, pillanatnyilag ezt kell kibírnom, nincs mese. Nem mintha olyannyira hozzászoktam volna a luxushoz vagy ilyesmi, semmi ilyenről szó sincs, csupán a tiszta otthonhoz szoktam hozzá. Amit eddig mindenhol megtaláltam, ez a hely az egyetlen kivétel. Csodálkozom, hogy ezt még üzemelni engedik, én már rég bezárattam volna.
A rozsdás kulcsot bedugom a zárba, elfordítom majd egy egyszerű mozdulattal kinyitom a szobám ajtaját. Kíváncsian lépek be, ledobom a táskámat, és körülnézek. A szobában egy egyszerű egyszemélyes ágy van elhelyezve, mellette egy éjjeli szekrénnyel, lámpával. A bejárati ajtótól balra egy szekrény található, azt hiszem jobban járok, ha nem pakolok ki. A fürdőszoba ajtaját kezdem el tanulmányozni, teszek felé néhány lépést, ódzkodva, de kinyitom. Hatalmas nyikorgások közepette sikerül nem letépnem a helyéről, félve nézek be, a villanyt keresem, hamar meg is találom azt. Egy meglehetősen koszos káddal, egy mosdókagylóval és egy vécével van felszerelkezve, semmi extra. Egy kicsit talán túl olcsó helyre jöttem, most már nem igazán hátrálhatok meg, itt kell maradnom. Talán pár nap múlva haza is térhetek, sose lehet tudni. Az ággyal szemben egy ablak van, aminek a sötét, bordó színű függönye behúzva áll, a szoba sötét, így kihúzom a függönyt, hogy egy kis világosságot adjak a helynek, ha már itt fogok lakni. A szőnyeggel sem törődtek sokat, hogy kitakarítsák, talán azért választottak barna szőnyeget, hogy annyira ne látszódjon meg rajta a sok kosz. Valóban nem ez a legszerencsésebb hely, amit valaha választhattam, gyorsan kellett döntenem, és mással voltam elfoglalva, ez a motel tűnt a legkézenfekvőbbnek. A gyomrom jelzi, hogy majdnem két órát utaztam és éhes vagyok, így figyelve arra, amit apa és anya mondott, előveszem a készpénzemet majd a zsebembe csúsztatom. Előkapok egy sötét, kapucnis pulcsit a táskámból és felveszem, majd a kapucnit is a fejemre húzva bezárom az ajtót, a kulcsot szorosan tartom a kezemben. A folyosó viszonylag kihalt, a lift elromlott, így csak a lépcső van. Ahogy elnézem, nem igazán csodálkozom azon, hogy a lift nem működik, szerintem már évek óta így áll. Szőke hajam kissé kilóg a kapucni alól, így azt próbálom elrendezni úgy, hogy ne látszódjon, a kapucnimat muszáj hozzá levennem. Míg lefele lépcsőzök, nem veszem észre, és nekimegyek egy éppen felfelé igyekező férfinak. Kék szemével fogva tartja a tekintetemet, elmosolyodik, ahogy végignéz rajtam, majd udvariasan elnézést kér, amiért -elvileg- Ő jött nekem.
- Semmi gond, elnézést - kerülöm ki idegesen, újra a fejemre húzom a kapucnit és sietősen leszaladok a maradék pár lépcsőfokon. Leadom a kulcsot a recepción, odanyögök egy 'viszlát'-ot az ott üldögélő srácnak, és elhagyom a helyet. Látszik, hogy ez sem valami hű de jártas város, habár ez a főút, alig fordul elő két-három autó egyszerre. Fogalmam sincs merre mehetnék, mert nincs nálam se térkép, az utcai járókelőktől pedig nemigen szeretném megkérdezni, van-e itt valahol valami élelmiszerbolt, őszintén szólva kissé irtózom is tőlük. Úgy mennek itt, mintha élőhalottak lennének, és ahogy kezd besötétedni egyre bizonytalanabb leszek azzal kapcsolatban, hogy nekem egyedül kellene járkáljak itt. Elméletileg a nyomomban kell járnia annak az embernek aki megvéd, de mivel fogalmam sincs ki ez, vagy akár arról, hogy néz ki, így vakon tapogatni tudok csak. Vagy figyelmen kívül hagyom, és élek úgy, mintha nem figyelne senki, bár a tudatom alatt tudom, mégse így van.
Találok egy kisebb bevásárlóközpontot, felhúzom a pulcsim cipzárját, egyszerűen bemegyek. Fogok egy kosarat, és elkezdek válogatni a kaják között. A kosaramba pakolok mindent, amit szeretek, nem igazán szeretnék kijárni majd, még mindig emlékeznem kell arra, amit apa mondott, húzzam meg magam. Összevásárolok mindent, de a normális ételtől sem térek el, abból is pakolok egy keveset. Mikor úgy érzem, minden szükséges dolog megvan, leveszek két üveg vizet a polcról, és beállok a sorba a pénztárnál. A pénztárosnő furcsán néz rám, talán a kapucni miatt, azt hiheti rabló vagyok. Engem viszont ez a legkevésbé sem érdekel, higgyen amit akar, kérek egy szatyrot, kifizetem amit vásároltam ügyelve arra, hogy készpénzzel fizetek, mivel most is csak azt hoztam magammal. Bepakolok a szatyorba, köszönésre sem méltatva a nőt otthagyom a boltot és sietősen a motel felé megyek. A nap lement, kezd tényleg sötét lenni, félelmem és paranoiának mondható érzéseim felerősödnek, de amikor belépek az ajtón, ami biztosan biztonságot nyújt, próbálom legyűrni ezeket az érzéseket és tovább menni. Elveszem a szobám kulcsát az asztalról, futólépésekben igyekszem fel az emeletre, úgy érzem magam, mint valami filmben, ahol éppen üldöznek valakit. A kezem remeg és alig tudom behelyezni a zárba a kulcsot, mikor sikerül hatalmas sóhaj tör rám és gyorsan az ajtó másik oldalára kerülök. Felkapcsolom a villanyt, a pislákoló fényben kulcsra zárom a faajtót, hevesen dobogó szívem épp kitörni készül, majd lassacskán rájövök, hogy én tényleg nem fogom kibírni itt egyedül. A tény pedig, hogy valaki elől menekülök még inkább megrémít, és csak erősíti bennem a félelmet, amit igazság szerint csak azért érzek, mert egyedül vagyok. Ha lenne itt valaki, aki mellett biztonságban érzem magam, még talán azt mondanám, túlélem. Így viszont csak szenvedni fogok magamban, amiért minden egyes pillanatban nézelődök magam körül, és próbálok megbizonyosodni arról, hogy nincs itt senki. Hiába érzem úgy, hiába érzem azt, hogy egyel több ember lélegzik ebben a szobában -a félelmem nagyobb, mint az elgondolás, hogy hogyan juthatott volna be ide bárki is. Remegő végtagokkal, gondolataimat elhessegetve, sietősen befekszem az ágyba, ami talán a legtisztább ebben a szobában, a sírógörcsömmel percekig küszködve, de a végén elalszom.

Éjszaka megébredek. Ijedten veszem tudomásul, hogy az ablak nyitva van, pedig én nem nyitottam ki. Tudom, hogy nem nyitottam ki. A villany ég, nem mertem lekapcsolni az este, mikor elaludtam, te jó ég, hiszen egyedül vagyok itt, még jó, hogy megrémülök, mikor nyitva találom az ablakot! Lassan kezdek el felfele kúszni az ágyon, a térdemet felhúzom és átkarolom a kezemmel, a szobát vizslatom. Csak észrevenném, ha lenne itt valaki, égő lámpánál, ugye? Elég a játékból, én egyszerűen nem bírom ezt egyedül! Mivel ruhástul feküdtem le, gyorsan felpattanok, felhúzom a cipőmet, felkapom a táskám és a szatyrot, amibe bevásároltam, és nem foglalkozva azzal, hogy nyitva van az ablak, azzal sem, hogy ég a lámpa, még az ajtót sem zárom be és a kulcsot sem adom le, rohanok. Újra a zsebemben kutatok, előhúzok pár dollárt és az asztalra rakom, egy másik recepciós ül a pult mögött, szundít. Sírok, mert sírnom kell, nehezen bírom ezt, és próbálok a lehető leggyorsabban eljutni a kocsiig, bepakolni mindent, beülni, és meg sem állni egész végig. Talán az lenne a legcélszerűbb, ha végig csak mennék és mennék, megállás nélkül. Szédülök.
Nem találom a kocsimat, olyan sötét és kihalt az utca.
A lámpák fénye mit sem ér.
Fák, melyeknek ágait a hangos szél csapja meg, suttogásként hallatszanak visszhangjaik. Félek.
Futni kezdek, többször is rossz utcába fordulok be, de végül megtalálom a nekem szükségeset. A remegő kezem miatt nehezen találok bele a kocsikulccsal, de sikerül beindítanom, miután mindent, ami nálam volt bevágtam magam mellé. Az óra hajnali kettőt mutat, és félő, hogy nem tudom mit teszek most. Eszeveszettül taposok a gázba, próbálom nyugtatni magam, nehogy az éjszakai órákban balesetet okozzak valakinek, de egyszerűen nehezemre esik. Ahogy kiérek a kis utcából balra fordulok, elhajtok a motel mellett, a kormányt viszont szorosan fogom, oldalra sem nézek. Sssssss.
Ezek csak a fák, nincs okom aggodalomra. Egyenesen haladok előre, egyelőre nem vettem észre semmi nagyobb utat, ahol autók közlekednének, így nem fordulok le sehol. Arcomat könny áztatta el az utóbbi pillanatokban, lopva a visszapillantóra nézek, megtörlöm a szemem, hogy jobban lássak. Tekintetem még mindig a visszapillantó tükrön marad, holott az utat kéne néznem. Valaki mozog a hátsó ülésen.
A kormány kisiklik a kezem közül, oldalra vezet, gyorsan a fékre taposok, de nem számít már, a kocsi eleje a lámpaoszlopnak ütközik, a fejem a kormánynak ütődik. Pillanatnyilag nem törődve a fejemmel, az autóval, kipattanok az autóból, és hátrálni kezdek. Eszembe jut aztán, hogy ez a kocsi az én tulajdonom. Pontosabban a családomé, valaki pedig a hátsó ülésen van, akit nyilván nem én engedtem oda, így visszasétálok és kinyitom az ajtaját. Benézek, a sötétség miatt keveset látok, de épp elég ahhoz, hogy megállapítsam, nincs ott senki. A fejemhez kapok, ahol az ütés érte, körülnézek. Nincs itt senki. A boltok kirakata sem világít már, a motelt pár méterrel elhagytam. Megnézem a kezemet, amivel a sebet érintettem a fejemen. Vérzek.
- Te jó ég.
Mentőt kellene hívjak, de nincs erőm rá. A szél fúj, megcsapja az arcomat, tudomásul kell vennem, hogy hibáztam. Egy óriási hibát követtem el, nincs mentségem erre, paranoiás lettem. Nem tudom egyedül végig csinálni. Nem megy. 

05 - El kell menned!

Drága olvasóim!
Hű, nem kevés idő telt el azóta, hogy szünetet tartottam. A vizsgáim elteltek, jól is sikerültek, és bár sokat szenvedtem ezzel a résszel, mégis itt van. Innentől kezdve egyre izgalmasabbá válnak a dolgok, remélem tetszeni fog nektek!
Jó olvasást, puszi,
Vivian

El kell menned!
Cassandra Lauren Grane

Ledermedve állok, nem tudok megmozdulni. Nem merek. Rengeteg kérdés fordul meg a fejemben újra és újra, és senki sem válaszol rájuk. Válaszokat akarok, minden kérdésemre. Elneveti magát, mintha minden teljesen rendben lenne. Csak én érzem azt, hogy nincs rendben semmi? Nem tudom ki ő, nem tudom mit akar, nem tudom, honnan tud ennyi mindent rólam, és, hogy miért állítja azt, hogy apám egy gazember. Ő a legjobb ember a világon, még úgy is, ami a délután történt, még mindig az Édesapám, és a legjobb ember a Földön. A legjobb, és ez soha nem fog megváltozni.
- Nem is ismered.
- Talán igazad van, nem ismerem – bólint szórakozottan, ráérősen beletúr a hajába, és a kocsija felé indul. – De a sajátomat igen, Te viszont még apádat sem ismered.
Ráérősen beszáll a kocsiba, fogalmam sincs mit érzek. Düh van bennem, mégis tudom, hogy valahol igaza van, de nem.. Nem akarom bevallani magamnak, nem, mert nincs igaza! Ismerem őt, ismerem az Édesapámat, azt sem tudom ki ez, biztosan csak szórakozik. Velem viszont rosszul járt.

Este megvártam, míg apu minden lámpát lekapcsol, így megbizonyosodtam arról, hogy már lefeküdt, így a lehető legcsendesebben mentem fel a szobámba, ahol átvéve a pizsamámat én is lefeküdtem. Annyi különbséggel, hogy ő biztosan tudott aludni, én meg nem.
Túl sok a titok, és még semmi sem kezdődött el. Nem bíznak bennem eléggé ahhoz, hogy elmondják, pedig már nem vagyok gyerek. Ezt nekik is be kell látniuk, mégsem teszik. Talán, ha mindent elmondanának, ha mindenről, vagy legalább néhány fontosabb dologról beszámolnának nekem, akkor megérteném, akkor én is úgy tudnék viszonyulni a dolgokhoz, ahogy ők szeretnék, és a legjobbat kihozva magamból –nyernék. De ők nem segítenek abban, hogy jobbá váljak, sehogy sem, így én sem tudom azt tenni, amit ők szeretnének. Pontosabban apa, már régen nem tudom, hogy anyu mit akar, főleg úgy, hogy nem is él velünk. El kell menjek hozzá, fel kell hívjam, muszáj beszélnem vele, talán ő többet mond. Az pedig, hogy ki az a férfi, aki végig követett…
- Mit csinálsz? – kérdezi fáradtan apa, köszönés nélkül beljebb lép és megnézi, mit művelek.
- Reggelit.
- Ami a tegnapi napot illeti…
- Aha, én, mint a bejárónő – egyre bunkóbban viselkedek vele, ahogy visszaemlékszem a tegnapi napra. Úgy viselkedett velem mint holmi nővel, akinek nincsenek meg az iskolái ahhoz, hogy tisztességes munkája legyen. Letagadott, úgy csinált, mintha idegen lennék számára. Anya ezt soha nem engedte volna.
- Cassandra kérlek, hallgass végig – törli meg a szemét, kómásnak néz ki. Felkapom a tányért, amire a reggelimet készítettem, majd mintha meg se hallottam volna, kilököm a konyhaajtót, és felmegyek a szobámba. Tisztában vagyok azzal, hogy rossz döntés így ellene fordulni, de nem hinném, hogy tudna olyan érvet mondani arra, hogy letagadott, ami olyan lenne, hogy elfelejteném. Csak mert lehet szégyell, attól még nekem erről nem kellene tudjak, nem is akarok, ha szégyell, akkor hagyjon elmenni a fenébe, és felém se nézzen. Az évek során, a kiskoromon kívül szerintem egyszer nem mondta azt, hogy szeret. Lehet úgy gondolja, hogy ez magától értetődő, vagy éppen nem is szeret, ki tudja?! A lényeg, eldöntöttem, hogy elköltözöm. Magam sem tudom hova, fogalmam sincs merre, talán anya után megyek, vagy valami panzióban szállok meg pár napra. Szükségem van egy kis időre, ülepedni a dolgokat, átgondolni őket, és pihenni. Habár nem sok minden történt, ami megterhelő lenne számomra, mégis lelkileg meggyötörtnek érzem magam, túl sok minden zuhant rám pár nap alatt.
Lenyomom a kilincset és benyitok, a tányér rögtön kiesik a kezemből, nem sok kell ahhoz, hogy felsikoltsak. Az ablakom tárva nyitva áll, a hideg szél befúj, a szekrényajtó kitárva, az asztalom feldúlva. Apu nevét kiáltom kétségbeesetten, nem jutok szóhoz, bebizonyosodok arról, hogy valaki járt itt. Fogalmam sincs ki lehetett, miért vagy hogyan, egyszerűen nehezemre is esik belegondolni abba, hogy valaki idejött, feldúlt mindent, és talán el is vitt valamit. A személyes dolgaim között kutakodott, nem mintha lenne valamim, ami titok, még csak nincs is olyan ember, akit érdekelnék. Egy betörő lehetett. Fényes nappal? Jézusom, ez hülyeség, valami elmebeteg állat volt!
- Mi történt itt? – hitetlenkedik, könnyek kezdik szúrni a szemem, megijedek. Félek, hogy talán még mindig a házban van az, aki bejött, és még csak arra sem emlékszem, hogy nyitva hagytam volna az ablakot. Beljebb lép, körülnéz. Nem mond semmit már, tekintete félelmet sugall, ahogy rám néz.
- El kell menned.
- Mi?
- El kell menned, pakolj össze és menj! Nem maradhatsz itt, amíg bármi bajod eshet, hívd fel anyádat, és szállj meg valami eldugott helyen. Vidd a kocsit, legkésőbb egy óra múlva indulj!
- Egyedül? – nyelek egy nagyot.
- Nem mehetek veled, tudnák, hogy elmentél. Nem jöhetsz vissza amíg azt nem mondom!
Két keze közé fogja az arcomat, látásom már elhomályosul a folyamatosan folyó könnyeimtől. Én már semmit sem értek, és az egyetlen, amit tehetek, hogy azt teszem amit mond. Tudja mit csinál, és attól függetlenül, mi történt tegnap, bízom benne, nem hagyná, hogy bajom essen. Egy puszit nyom a homlokomra, mire letörlöm a könnyeimet. Kimegy a szobából, de az ajtót nem zárja be, nem is engedném. Leveszem a sporttáskámat a szekrény tetejéről, kiválogatom a ruháimat. Többnyire kényelmes pólókat, egyszerű farmerokat dobálok a táskába, de azért beteszek egy-két ruhát, mert fogalmam sincs meddig kell ott legyek. Mindenből többet rakok, legalább egy hetes váltásruhám lesz. Bízom apám megérzéseiben, és nagyon remélem, tényleg nem akkora a gond, mint amekkorának mutatja. Vagy látja. Előkotrom a fiókom mélyéről a dobozom, amit egy az egyben bevágok a táskám aljára. A biztonság kedvéért az összes pénzemet elviszem, a bankkártyámat is. Időközben becsukom az ablakot, előtte mindenhol szétnézek, a fürdőtől kezdve az ágyam alá is benézek, nincs itt senki, mégis úgy érzem, nem vagyok egyedül. Sietősen kisétálok a fürdőszobába, a neszesszerembe kezdek el pakolni mindent, amire szükségem lehet. Számtalanszor nyúlok az arcomhoz, letörölni a könnyeimet, nem tudom abbahagyni a sírást, valahogy belém rögzült. Pár perc alatt mindent összepakoltam, így van még időm rendbe szedni magamat. Hideg vizet engedek és megmosom az arcom, kis időre kikapok a neszesszeremből egy szempillaspirált és szemhéjtust, nem tudom mennyire kell messze menjek, hová menjek, hogy ne találjanak meg azok a bizonyos valakik, mert fogalmam sincs kikről van szó. Normális kinézetet csinálok magamnak, a hajamat lófarokba kötöm, mindent szépen visszapakolok a táskámba.
- Anyád az – jelenik meg hirtelen apu az ajtóban. Még nagyobb reménytelenséget érzek annak hallatán, hogy csak így ideköpi nekem, "anyád van a vonalban". Ne hívja őt így, eddig se hívta így, és belegondolni is rossz, hogy miattam ilyenek, miattam ment el, vissza kell jönnie! Ők együtt boldogok, együtt vagyunk egy család, és nem akarom, hogy ez az egész széthulljon, pedig megtörténik, pillanatok alatt!
Elveszem tőle a telefont, és összeszedve magamat, igyekezve magabiztosságot sugallni, beleszólok.
- Cassandra! – szólít meg, olyan, mintha évek óta elment volna, pedig csak két napja. Elérzékenyült. – Nézd, minden rendbe fog jönni, csak pár hétig kell meghúznod magad, ígérem minden rendben lesz! Elmegyek majd hozzád, és apáddal is beszélni fogsz! – ahogy ezeket mondja, még inkább rám tör a lelkiismeret furdalás, és a sírógörcs is.
- Ne sírj, figyelj rám! Elraktad a bankkártyád? Kézpénzt is viszel? Vigyél, és vegyél egy új kártyát a telefonodba, a bankkártyát pedig csak nagy szükség esetén használd! Az új kártyáról hívj majd minket, de ígérem keresni foglak. Rendben? – bólintok, de rájövök, hogy nem lát, csak telefonon keresztül beszélünk, így belenyögök egyet, egyetértésképpen. Nem kérdezek semmit, sok mindent nem értek, de nincs energiám ahhoz, hogy megkérdezzem. Apa a háttérben a tarkóját fogja és idegesen sétál fel-alá. Látja, hogy minden rendben lesz, míg anyuval beszélek, így gond nélkül lesétál.
- Anya! Tegnap Hendersonék voltak itt… Tudsz valamit? – kérdezem hadarva és idegesen.
- Ezt ne most beszéljük meg!
- De, most kell! Letagadott előttük, szerinted ezt nem kell megbeszélni?
- Nem tudom kik ők! – kiabál, megijeszt. Annyi mindent titkolnak, úgy tesznek, mintha valami beteg gyerek lennék, aki nem ért meg semmit! Nem tudhatok semmiről, nem mondanak semmit, talán tényleg jobb, hogy nem látom őket egy ideig. – Menned kell, figyelj rám! Mindent megteszünk, nem lesz semmi baj, szeretlek! – rég hallottam tőle ezt a szót. Megismétlem őt, és bontom a vonalat. Ledobom a telefont az ágyamra, becipzárazom a táskámat, felkapom a dzsekimet és utoljára körbenézve a szobámban, ami most olyan, mintha ágyút robbantottak volna, leszaladok a lépcsőn. Ledobom a táskát az ajtó elé, majd apát kezdem el keresni, az étkezőnél találom. Szorosan megölelem, mindennek ellenére, ő is így tesz.
- Elmondod miért kell elmennem? Kérlek, megnyugodnék, ha tudnám, miért kell itt hagyjalak!
- Megfigyelnek. Lehallgatják a telefonodat, figyelik minden lépésedet, amíg látókörükben vagy. Azt is látják, mikor veszel le pénzt a kártyádról, ezért kérte anyád, hogy csak hatalmas szükség esetén használd, ha teheted mindenhol kézpénzzel fizess!
- Kik ezek?
- Emlékszel a férfira, aki meglőtt? – kérdezi, megsimítja a vállamat, ahol a golyó ért. – Nekik dolgozik. Mindent elmondunk idővel, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – még egyszer megölel, megsimítja a hátamat, majd az asztalhoz nyúl. A kezembe nyom egy pisztolyt, és egy köteg papírpénzt. Nem tudom pontosan mennyit adott, de már kezdem érteni, miért kell a pisztoly. Megtörlöm a szemem, a hátsózsebembe csúsztatom a pisztolyt, úgy, hogy ne látszódjon, a pénzt a kabátom zsebébe teszem.
- Hiányozni fogsz – nyögöm ki, megsimítja a hajamat. Furcsa a hirtelen jött szeretete, már ha ezt lehet annak nevezni.
- Te is nekem. Lesz egy férfi, aki figyel majd rád.
- Mi?
- Követni fog, tisztes távolságból. Figyeli merre mész, vigyáz rád, bízz benne, és most menj!
Kicsúszik egy könnycsepp, megfordulok, és ott hagyom. Megragadom a táskám és a vállamra teszem, felkapom a kocsi kulcsot és gyorsan felveszek egy tornacipőt. Sóhajtok egyet, de már nem nézek vissza, kinyitom az ajtót, és kilépek rajta. Esőcseppek kopognak a kocsi tetején, ami a ház előtt áll, tegnap még én tettem le. Bevágom a táskám a hátsó ülésre, nem foglalkozom azzal, hogy a csomagtartóba rakjam, beülök és beindítom a motort. Kinézek az ablakon, nem látok a házban senkit egyik ablaknál sem. A gázra taposok, nagy levegőt veszek és elindulok. Nincs előttem konkrét cél, annyit mondtak menjek el. Hogy hova, azt még én sem tudom, idővel minden kiderül –mondták ők is. Talán túl sok lesz az az idő, és nekem már az elején túl késő.
A homlokomon verejtékcseppek jelennek meg, pedig innen elméletileg már biztonságban vagyok, valamennyire. Nem tudom ki az a férfi, aki "vigyázni" fog rám, és tényleg, már több az olyan dolog, amit nem értek, mint az, ami tiszta. Nem értem, mert nem magyarázzák el, de most nem szeretném megint őket hibáztatni, mert hiába így van, ha nem, akkor is nekik is nehéz, ahogyan nekem is. Miért nem kérdeznek meg, hogy beleakarok-e kerülni ebbe a helyzetbe? Mert ilyen az élet? Innentől a sarkamra kell álljak.
A telefonom csipog, így fél szemmel nyomkodni kezdem, hogy megnyissam az sms-t, fél szemmel pedig az utat nézem. Kihalt, tehát nem igazán érhet baleset, mégsem merek teljesen a telefonomra összpontosítani. Az üzenet apától jött, azt írja dobjam el a telefont. Most. Kikerekedett szemekkel olvasom, a visszapillantóból hátra nézek, egy fekete kocsi követ. Az az autó, amelyik tegnap követett, azzal a férfivel, akivel beszéltem! Lehúzom az ablakot, és nem figyelve, hol ér földet, kidobom rajta a mobilomat, erőteljesebben taposom a gázt és visszahúzom az ablakot. Tekintetem a visszapillantó és az út között vándorol, próbálok kisebb utcákon keresztül menni. A jobb kezemmel kiveszem a pisztolyt a farzsebemből, a mellettem lévő ülésre csúsztatom. Megtudom védeni magam, bármi történjék.